Szélrózsa együttes
Vissza a Hallgatható dalok oldalra
A Kaláka Fesztivál
Fiatal Dalosok Országos Találkozója
Rádiófelvételek
Az ORI vizsga
Kiállítás megnyitó a Metró Klubban
A Magyarok Világszövetsége
Francia hétvége
Tokaj Galéria
Vasarely kiállítás-megnyitó
Nyíregyházi tanítóképző
Izsáki élmények
Szélrózsa Klub 1
Szélrózsa Klub 2
Gyerekműsor Detre Annamáriával
Lemezfelvétel -1987
Kirepülés
A MIÉRTEK
Amikor nekiültem, hogy megírom a Szélrózsa együttes történetét úgy gondoltam, hogy egy régi adósságot törlesztek. Hiszen írtam én már minden féléről, ami szakmai-művészi pályámat illeti, de arról a közel tíz évről, ami mindezek elejét jelentette, még nem. Pedig ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lépni, a jövőbe tekinthessen, szükség van a múlt rendezésére, ezt még a mai politikusok is szinte szlogenként mondják, és ez szűkebb értelemben, a saját életünkre vonatkoztatva is igaz. Bizonyára vannak, akik emlékeznek a Szélrózsa együttesre. Nekik, az Ő emlékezetüknek készült a honlap ezen része. No meg azoknak, akiket érdekel, hogy szüleik idejében hogyan is működött néhány dolog. És bizton állíthatom, hogy működött. Irigylésre méltó módon?
Először hivatalos hangnemet akartam választani az írás stílusaként, de azután rájöttem, hogy ez az egész sokkal személyesebb annál, hogy ezt megtehetném. Így aztán az egész a saját élményeim belőlem fakadó beszámolója lett. Úgy, ahogy én láttam, ahogy én éltem át, és ahogy én emlékezem vissza. Ha esetleg ez valami okból sértené a volt zenekari tagokat, vagy nem találkozna az Ő általuk átéltekkel, bocsássanak meg érte.
A SZÉLRÓZSA ELŐTT
Ez maga az őskor. Tizennyolc éves koromban, egy szegedi lány olyan szerelmi csalódást okozott, hogy elkezdtem gitározni tanulni. Csak úgy magamban, otthon, hogy legyen mivel kifejezni bánatomat. Azután megalakult az első zenekar, melynek tagjai az akkori gimnazista osztálytársak voltak. Az egyik órán egy körlevél jutott el hozzám, benne a kérdés: tudsz-e játszani valamilyen hangszeren. A válaszom az volt, hogy nem. Visszajött az utasítás: akkor te leszel a gitáros. Így lettem a Paul Steppe Cheese ("Pálpusztai sajt") zenekar gitárosa és énekese. Kitiltottak egy házból, ahol próbáltunk és egyszer sem léptünk fel. A dobos volt az egyetlen, aki tudott a hangszerén játszani, tehát sosem jött próbálni. Nem sokkal később a basszusgitáros disszidálása (mi is ez a szó?) után a zenekar feloszlott.
Öcsém egyik általános iskolai osztálytársa akkoriban a SOTE hallgatója volt, Ő mesélte, hogy a SOTE Közművelődési Titkársága gitárklubot indít. Szerinte ott hasonló fiúk-lányok vannak mint én, nincs-e kedvem meglátogatni. Így kerültem a gitárklubba, ahol voltunk vagy tizenöten, és igazi közösségi szellemben verseket, meg pol-beat dalokat énekeltünk. Nagyon élveztük, próbáltunk, kritizáltuk egymást, és komolyan leszidtuk azt, aki egy összejövetelre valamiért nem jött el. Egyszóval igazi klub volt. Egyszer még fel is léptünk és nagy sikerünk volt a barátokból és ismerősökből verbuválódott közönség előtt.
Ott ismerkedtem össze Silling Tiborral, aki szintén gitározott, és a SOTE -ra járt. Amikor a gitárklub létszáma az évek során egyre csökkent, egyszer csak azt vettük észre, hogy már csak ketten vagyunk, a Tibi, meg én, és a nevünk Szivárvány duó lett. Néha felléptünk, jártuk az építőtáborokat, gólyatáborokat, megzenésített verseket énekeltünk, dalokat tanítottunk a táborlakóknak, hajkurásztuk a lányokat. Amíg a táborlakók dolgoztak, vagy ideológiai fejtágításon vettek részt, mi fürödtünk a Balatonban, vagy ping-pongoztunk. Vidám élet volt.
A MEGALAKULÁS
Már főiskolára jártam, amikor műszeres mérési gyakorlat unalmas várakozása közben egy osztálytársammal beszélgetve elmeséltem, hogy zenélgetek, és hogy többnyire verseket zenésítek meg. Ő a BHG nevű nagy múltú, ám azóta tudomásom szerint már megszűnt cégnél dolgozott és mint mesélte, ott is van két srác, akik ugyan azt csinálják, mint mi, azaz verseket énekelnek. A nevük Szélrózsa duó. Mint mondta, érdemes volna összeismertetni bennünket, és ezt rövidesen meg is tette. A SOTE próbahelyen találkoztunk és rövid beszélgetés után zenélni kezdtünk. Gyorsan kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk, hasonló dolgokat csinálunk. Nekünk tetszett, ahogy Ők sokkal jobban zenélnek, Nekik pedig az, hogy mi szépen éneklünk vokálokat. Akkor és ott történt meg a nagy elhatározás, hogy ezen túl együtt zenélünk, és a nevünk legyen a komolyabb hangzású, talán már ismertebb Szélrózsa együttes. Megalakultunk. Mindez 1980 -ban történt.
A zenekar négy tagja Dara Vilmos, Kurucsai László, Silling Tibor és Sólyom Tamás. Szerveződési formája demokratikus, mindenki a képességeihez, lehetőségeihez mérten tevékenykedik az együttes érdekében.
AZ ELSŐ IDŐK
Nagyon lelkesek voltunk. Hetente háromszor próbáltunk, nem akartunk hazamenni. Szinte alig voltak hangszereink, de nagy terveink szárnyakat adtak, és zenéltünk, mert csinálni akartuk, és mert egy bizonyos életkorban semmi sem lehetetlen. Énekeltünk, játszottunk, szólamokat írtunk, kitört az ujjunk egy-egy akkordon, vagy egy furulya dallamon, vitatkoztunk, veszekedtünk, szidtuk egymás, és vártuk, hogy újra találkozzunk, hogy kezdhessük előről. Szerettük csinálni, az életünk volt, minden örömünk és minden bánatunk.
Teltek az évek. Összeállt a műsorunk és ha valaki megkérdezte, mit játszunk, azt mondtuk, hogy megzenésített verseket, mint a Kaláka együttes. Rögtön tudták, miről van szó, és mi szerettünk volna olyanok is lenni, mint Ők, csak egy kicsit másképpen, a saját szájízünk szerint, egy kicsit alternatívabban. Ezért bár gyakran a Kalákával példázódtunk, zenei megoldásainkban igyekeztünk saját stílust kialakítani. Nem állítom, hogy ez mindig tudatos volt, de visszatekintve úgy látom, hogy ahogyan a zene ránk szakadt, mi ki szerettük volna minden lehetőségét próbálni, nem figyelve szabályokra és konvencióra, csak hagyni, hogy elsodorjon, nehezen tudomásul véve, hogy képességeink gátat szabnak ennek az áradásnak. Keményen tanultunk zenélni, és hogy mit jelent azt mondani magunkról, hogy zenélünk. Utólag nem gondolom, hogy hivatásos zenésszé akartunk lenni, vagy nem is gondoltuk át ezt a lehetőséget kellőképpen. Egyszerűen élveztük a helyzetet, és hittük, hogy mi is meg tudjuk valósítani azt, amit más zenekarok. Ilyen egyszerű volt.
És még egy fontos adalék. Abban a korban, azt a stílust és zenét, amit játszottunk, jó szemmel nézték és támogatták. Mert ha nem olyan költő versét választottuk, akit a rendszer igyekezett elhallgatni, vagy ellenségének tekintett, akkor amit mi csináltunk nem hogy ártalmatlan, hanem egyenesen üdvözítő is volt. Szerencsére -és ez szintén nem volt tudatos,- nem akadtunk bele ebbe a gátló tényezőbe. Így mi csak azt éreztük, hogy tetszik, amit csinálunk, hogy van hely -klubok és KISZ klubok,- ahol fel tudunk lépni, ahol fizetőképes kereslet van, és ahova elmennek az emberek meghallgatni egy irodalmi műsort még akkor is, ha azt egy számukra ismeretlen együttes adja is elő. A rendszerből fakadóan igény volt ránk, mert fontos volt az általános irodalmi műveltség, és a tradicionális irodalmi hagyományok ápolása, terjesztése. Abból zenésítettünk ugyanis, amihez legálisan hozzáférhettünk, az pedig nem volt rendszerellenes, tehát a rendszer örült neki. És ebbe a körbe majd' minden nagy nemzeti költőnk beletartozott. Nem vagyok irodalmár, de mi ezt így láttuk. Jól éreztük magunkat, és bár bíráltuk az akkori politikai helyzetet, mégis derűsen és optimistán szabadnak éreztük magunkat. Nem vágyom vissza az akkori rendszert, de azokat az érzéseket és éveket úgy, ahogy azt mi megéltük, nem adnám semmiért. Most a lehetőségek idejét éljük, de annak amit akkor megtehettünk ma semmi esélye nem lenne. Igaz, hogy ma meg éppen más dolgok működnek, ami akkor lett volna kudarcra ítélve. A világ változik, ez a dolgok rendje.
Következzenek azok a történetek, melyekre derűvel gondolok vissza, és amelyek lényegében a Szélrózsa tíz évének azért is fontos állomásai, mert ezek jutottak eszembe. És mi más jellemezhetne egy zenekart, mint a létéből kirajzolódó történetei.
TÖRTÉNETEK - NEM IDŐRENDBEN
A Kaláka Fesztivál
Nem tudom, ma hogyan zajlik, mert az évek múlásával lassan kimaradtam belőle. Akkoriban lehetőséget kaptak a Kaláka műfajához közelálló fiatal együttesek és szólisták, hogy megmutassák, mit tudnak. A Kaláka tagokkal Dolák-Saly Róbert hozott össze először. Akkoriban a Mester utcában lakott, mi pedig, -Dara Vilinek köszönhetően,- jó barátságban voltunk. Robi megszervezte, hogy elmenjen hozzá Grillus Dániel és Huzella Péter, meg a Szélrózsa, hogy ott meghallgathassanak minket. Így is történt, nagyon tetszett Nekik amit játszottunk, és mindjárt meg is hívtak a Kaláka fesztiválra. Ott is nagy sikerünk volt, többször is felléptünk, a végén a diósgyőri várban a gálán is. Itt adták át az amatőröknek járó fődíjat, egy mérhetetlen nagy üveg (volt vagy tíz literes) márkás italt. Hogy milyen márkájút, arra már nem emlékszem, de ha valaki megkeresi a Dara Vilit, ő biztos tudja. Ő vitte ugyanis haza megőrzésre ezt a nemes trófeát, és valószínű, hogy ma is féltett kincse. Mi pedig büszkén gondolunk rá vissza, mint egy igen komoly szakmai elismerésre.
Fiatal Dalosok Országos Találkozója
A maiak közül kevesen tudják, hogy Székesfehérváron valamikor volt egyszer egy Fiatal Dalosok Országos Találkozója. (Lásd az "Irományok" között, a "Volt egyszer egy pol-beat" írást.) Ezt hagyományosan minden évben úgy 25 éven át újra és újra megrendezték. Később Fehérvári Dalostalálkozó, majd Tóparti Dalostalálkozó lett a neve, mígnem egyszer csak vége lett. Pontosabban Fehérvárról Gödöllőre költözött, ahol az ügy életbetartásán fáradoznak több, de sajnos inkább kevesebb sikerrel.
Nos a fehérvári rendezvényre valamikor a hőskorban annyian jelentkeztek az ország minden részéből, hogy területi selejtezőket kellett tartani. Mi is részt vettünk egy ilyenen és mondhatom, hogy orrhosszal nyertünk. Így megnyílhatott az út a fehérvári bemutatkozás előtt. A előválogatáson zsűritagként ott volt többek között Victor Máté is. Amikor az eredményhirdetés után kezet fogott velünk, cinkosan ránk nevetett, miközben baráti viccként azt mondta: "Volt pofátok idejönni?!"
A dolog iróniája, hogy néhány héttel később megérkezett az ORI (akkor még az előadó-művészet szakma volt, amiről bizonyítványt kellett szerezni, mint arról, hogy valaki tud esztergályozni) vizsgánk eredménye, megkaptuk a működési engedélyt. Így a fehérvári Találkozón -mint profi zenészek- sajnos már nem vehettünk részt.
Rádiófelvételek
Minden zenész arra vágyik, hogy felvételeit a rádió játssza, így volt ez a Szélrózsa esetében is. Sikeres szereplésünk, és megismerkedésünk Victor Mátéval a Fiatal Dalosok Országos Találkozójának előválogatásán meghozta számunkra ennek lehetőségét is.
A rádiófelvétel elkészítését Máté szorgalmazta és intézte, Ő lett később ezek zenei rendezője is. Ehhez nekünk először el kellett készíteni a felvenni szándékozott dalok kottáját, majd azt egy házi felvétellel együtt benyújtani a híres Sanzon Bizottsághoz, valamint a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz. Miután mindkét szervezet minden szempontból szakmailag megalapozottnak ítélte, engedélyt adott a rögzítésre, és mivel a Rádió is elfogadta, elhárult minden akadály. Akkor voltunk életünkben először hangstúdióban, ahol megörökíthettük három vers megzenésítésünket. Valahol meg is van szalagon. Át kellene már írnom CD -re.
Az ORI vizsga
A rendszerváltás előtt létezett egy ORI. (Amely mostanában ismét megalakult, bár egy kicsit más a működése, mint az eredetinek.) Székhelye a Vörösmarty téren álló nagy irodaépület volt. Ez lényegében művészeti szakmai képesítést adott, ha valaki jelentkezett a minősítővizsgára és a vizsgakövetelményeknek megfelelt. A vizsgára jelentkezés feltétele az érettségi, valamint -ha jól emlékszem- három év igazolt zenei képzésben való részvétel volt. A vizsga egy több, mint tíz főből álló zsűri előtt zajlott, amelyben az akkori zenei élet jeles képviselői foglaltak helyet. Harminc dalból választották ki azt az egyet-kettőt, amelyet élőben a helyszínen elő kellett adni. Eközben figyelték a zenészi képességet, a színpadi jelenlétet, az öltözködést, a hangszerek állapotát, minőségét, a kapcsolatteremtő képességet, egyszóval mindazt, ami egy produkció profi megítélésének feltétele lehet. A sikeres vizsga esetén egy évre szóló ideiglenes, vagy állandó működési engedélyt lehetett kapni. Fellépéseken csak az vehetett fel tiszteletdíjat, aki ORI (vagy OSZK, vagy Filharmóniai) engedéllyel rendelkezett.
A Szélrózsával mi is elmentünk vizsgázni. Nálunk a zenekarban a basszus hangszer egy kis billentyűs Hohner típusú szerkezet volt. Ennek megszólalásához egy erősítő és egy hangfal kellett. Ez ma már nem olyan probléma, akkoriban nem voltunk olyan jól ellátva, mint a mai zenészek. Összebarkácsoltam egy mélysugárzó ládát, mely ma már mulatságos méretekkel rendelkezett, viszont jól szólt. Erősítőként egy BEAG elektroncsöves, őskorból itt maradt, viszont hibátlan erősítőt használtunk. Amikor vizsgára jelentkeztünk, -mivel az erősítő az egy elektromos berendezés,- kérték ennek az életvédelmi előírásoknak megfelelő minősítését. Hát azt nem mondanám, hogy ennek megszerzése egyszerű volt. Egy erre feljogosított villanyszerelőt kellett lefizetni, aki adott egy igazolást arról, hogy a kis erősítőnk megfelel a villamos eszközökkel szemben támasztott életvédelmi, és minőségi követelményeknek.
Az ORI egyébként szervező intézmény is volt, néhányan nagyon jól megéltek belőle. Mi nem azt a zenét játszottunk, amivel műsorszervezési szempontból foglalkoztak volna, de azért a szakmásítás rájuk tartozott.
Mi, akik megfeleltünk a vizsgán, ettől kezdve előadóművészek lettünk. Ma ennek kicsit gúnyoskodó tartalma is van, illetve más oldalról a művészek egy csoportjának megnevezése, de furcsa módon az ORI megszűnése után még öt-hat évvel is a meghívó intézmények megkérdezték, hogy van-e ORI engedélyünk, és mennyi a száma. Ez biztosíték volt a produkció színvonalát illetően. Ma is tartogatom a Szélrózsával szerzett csoportos és a saját szólista működési engedélyem igazolványait. Ki tudja, talán még szükség lehet rájuk egy olyan idő eljövetelekor, amikor nem állhat ki fű-fa-virág a színpadra, és az előadó-művészet ugyan úgy szakmának minősül majd, mint a villanyszerelő, vagy az asztalos.
Kiállítás megnyitó a Metró Klubban
Talán sokan emlékeznek még arra, hogy létezett egy Metró Klub, amelyik a legendás Metró együttes nevével kapcsolható össze. Ebben a kulturális intézményben mi a zenekarral már jóval a Metró együtteses időszak után léptünk fel, méghozzá egy kiállítás megnyitásán.
Kasztner Margit neve nem hinném, hogy ismert az olvasó előtt. Akkoriban Ő virágszirmok segítségével készített virágképeket úgy, hogy kiindult egy valódi sziromból, a virág többi részét pedig hozzáfestette. Ebből rendeztek egy tárlatot, minket pedig meghívtak, hogy színesítsük a nagy eseményt.
A rendezvény főszervezője Szíj Rezső volt, (aki mellesleg Weöres Sándort egy magán beszélgetésünk alkalmával perverz disznónak minősítette,) akinek lányát Szíj Rózsának hívták. Amikor Szíj Rezső felkonferálta a Szélrózsa zenekart, nem szó szerint, de a következőket mondta: kedves közönség! Következik a Szíjrózsa együttes. Hogy azt miből gondolta, hogy a csapatot a lányáról neveztük el, arra mind a mai napig egyikünknek sem sikerült rájönni.
Jó kis műsor volt. A közönség a versek hallgatása közben jóízűen falatozott, nézegette az alkotásokat, és dicsérte a kiállítás művészét. Az alkalomról egy rólunk készített fotó és egy virágkép maradt, ami elöregedve lóg egy lakótelepi lakás falán, megőrizve Kasztner Margit, Szíj Rezső, és a Metró Klub emlékét.
A Magyarok Világszövetsége
A Magyarok Világszövetsége az elmúlt rendszerben az egyetlen összekötő kapocs volt a Magyarországon élők és az idegenbeszakadt hazánkfiai között. Általában minden olyan országban működött, ahol jelentősebb létszámban Magyarok éltek. Sokan azt mondták, hogy külföldi tagjai kémtevékenységet is végeztek, de lehet, hogy ez a hidegháború egyik képzelgése volt csupán. Tény viszont, hogy a Szövetség kulturális misszióra is szakosodott. A magyar művészek közül számosan jutottak el a világ legkülönfélébb szegletébe, hogy az ott élő honfitársak részesülhessenek az óhaza zenei, irodalmi és egyéb művészeti-művészi -gondosan az ő részükre államilag válogatott- értékeiből.
Akkoriban a Magyarok Világszövetségének konferenciája nagy esemény volt, sok-sok országból érkeztek ide az ottani szövetségi szekciók vezetői és azok kísérete, hogy megtárgyalják a jövő feladatait, kielemezzék a sikereket, stb, stb. Ezek a találkozók arra is jó lehetőséget nyújtottak, hogy a résztvevők láthassák olyan művészek műsorait, akiket esetleg vendégül lehet majd látniuk. Az egyik ilyen konferencia kulturális programját az Almássy téri Szabadidő Központban rendezték, és erre -hogy, hogy nem,- meghívták a Szélrózsa együttest. A koncert kezdete előtt odajött hozzánk Világszövetség magyar szekciójától egy hölgy és közölte velünk, hogy bármilyen meghívást is kapunk bárki részéről, ennek lebonyolítása csak és kizárólag rajtuk keresztül történhet. Ez a mi érdekünkben van, mert a világ tele van gonosz emberekkel, akik átverik szegény ártatlan művészeket, és az önfejűségből a későbbiekben csak gond és baj támad. Mi ezt tudomásul vettük, és biztosítottuk, hogy mindenben az utasításai szerint járunk majd el.
Alig kezdtük el a koncertet, az első dal után nagy ováció közepette záporoztak a kérdések, alig lehetett játszani, mert mindenki azonnal lemezt, kazettát akart vásárolni. A koncert után megrohantak minket, és vagy tizenöt országba konkrét meghívást kaptunk, helyszínnel, időponttal, és úgy éreztük, hogy végre kinyílt előttünk a világ kapuja. Mi -ígéretünkhöz híven,- minden jelentkezőt ehhez a bizonyos hölgyhöz küldtünk, aki begyűjtötte a névjegyeket, és biztosított bennünket, hogy a meghívások ügyében rövidesen jelentkezik telefonon. A zenekar szárnyalt és tervezgetett, de ahogy telt az idő, a szárnyalás egyre gyorsuló zuhanórepüléssé változott. Ahogy ötös találatom sem lett a lottón, úgy erről a hölgyről sem hallottunk soha többet. Valaki, vagy valakik, akik a maffiához tartoztak, akik közelebb voltak a tűzhöz, biztos a fél világot bejárták a mi szereplésünkkel szerzett meghívásaink révén. Szegény meghívó pedig bánatosan értesülhetett, hogy az általa oly nagyra tartott, és áhított Szélrózsa zenekar talán soha nem is létezett. Nekünk ezt jelentette a vasfüggöny.
Francia hétvége
Az életem első nyugatra vivő útját a Szélrózsának köszönhetem. Franciaországban, a Párizstól úgy tizenöt kilométerre fekvő Yerre -ben évről évre (azóta is) megrendezik a Rákóczi évfordulót. Az ünnepség a szervezők kitartásának, magyarság tudatának szép példája, komoly múltra visszatekintő hagyomány, melyre meghívást kap Magyarország egy-egy ki tudja milyen alapon kiválasztott művésze, illetve művészeti csoportja. Egyszer mi voltunk ezek a kiválasztottak. A meghívás meglepetésszerű volt annál is inkább, mert az elvárások között szerepelt, hogy Rákóczi dalokat és népdalokat is kell játszanunk, ami pedig nem szerepelt a repertoárunkon. Így azután lelkesen és hosszadalmasan készültünk, próbáltunk, gyakoroltunk, éjt nappallá téve. Nagy dolog volt ez az utazás, az olvasó nem is érezheti át azt az örömteli várakozást, ami az előkészületeket jellemezte. Repülővel utaztunk, ráadásul első osztályom, amit máig sem értek, hogy hogyan történhetett. Azóta sem történt velem ilyen. Közel egy mázsányi hangszert konténereztünk, csomagoltunk be, és a repülőtéren hiába fizettük le a hórukkokat, remegve figyeltük az ablakokon át, ahogy a számunkra legbecsesebb vagyonunk, a hangszereink rítustáncot járnak a repülőtér kátyúiban bukdácsoló csotrogány poggyászszállító kocsi platóján. Mámorosan érkeztünk meg a párizsi repülőtérre, ahol már várt bennünket a vendéglátónk, mi rohantunk a bőröndöket elővarázsoló futószalaghoz, nehogy valaki elhalássza a miénket az orrunk elől, házigazdánk azonban legyintett, hagyjuk csak nyugodtan, beszéljünk inkább arról, hogyan utaztunk, milyen idő van Magyarországon, a csomagok nem futnak el. Így is volt. Kint már sötétedett, így aztán Párizs hunyorgó, külvárosi fényein kívül nem sokat láttunk, rövid autózás után megérkeztünk Yerre -be, ami egy kis alvóváros, mint nálunk Budakeszi. Nem sok csinálni és látnivaló van benne. Nyugalomban készülhettünk a másnapi, szombati fellépésre. Reggeli után vittek minket a koncert helyszínére, egy óriási sportcsarnokba, ahol a lelátókon kívül nem volt más leülési lehetőség. A hangszereink addigra már ott voltak, szerencsére sértetlenül túlélték a repülőút viszontagságait.
Meghívóink azt ígérték, hogy színházi feltételek, fénytechnika, hangtechnika lesz, hogy a körülbelül 800 ember felszabadultan élvezhesse koncertünket. Hogy képzelték abban a tornateremben, azt el sem tudtuk képzelni. Telt múlt az idő, egyszer csak megérkezett egy óriási kamion, előkerült vagy tizenöt ember, és mire térültünk fordultunk elővarázsoltak és felépítettek egy gyönyörű, emelt nézőteret, rajta bordó bársony székekkel, valahonnan előkerültek a hangfalak, a lámpák, és mi csak álltunk ott, mint Alice Csodaországban, és úgy éreztük, hogy a vasfüggöny mögött azért van némi tanulnivaló az ezen az oldalon vegetálóktól.
Lement a koncert, ahol azért 800 -an nem, csak 500 -an voltak, de bennünket semmi nem billenthetett ki abból az állapotból, ahogyan ezt életünk végéig feledhetetlenül átéltük. Az esti vacsora méltó befejezés volt, csak azon keseregtünk, hogy itt vagyunk Párizs mellett, és ebből a "látni, vagy meghalni" városból semmit sem jut majd nekünk. Vacsora végén az étteremben vendéglátóink fáradtságra hivatkozva magunkra hagytak, minket pedig a szomszéd asztaltól rövidesen leszólított egy úr. Kérdezte, honnan jöttünk és mikor, meddig maradunk, stb. Mikor megtudta, hogy az álmok városát nem lesz alkalmunk látni, közölte, hogy az lehetetlen, azonnal induljunk. Este tizenegy óra volt. Beültetett az autójába, bevitt Párizsba. Megmutatta a nevezetességeket, a diadalívet, a Tornyot, a Múzeumot, a Latin negyedet, mindent, amit a legfontosabbnak tartott. Sírtunk és nevettünk, álmélkodtunk, szédelegtünk, és néztünk, néztünk, amit csak lehetett, szívtuk magunkba a rothadó kapitalizmus éjszakai illatát.
Hajnali három körül értünk vissza a szállodánkba, nehezen tudtunk elaludni.
Másnap délelőtt irány a párizsi repülőtér, és visszautazás Budapestre. Véget ért az álom. Amikor Ferihegyen a csomagjaink előbukkantak a szállítószalagon, alig tett néhány métert, egy ember odalépett, és már emelte is le, vitte volna talán örökre. Úgy kellett utánaszaladni és elvenni tőle. Ekkor tudatosult bennünk igazán, hogy megérkeztünk.
Másnap mentem dolgozni. Ez az egész talán meg sem történt, én magam sem hittem. Pénteken délelőtt még a munkahelyemen voltam, délután, szombaton, vasárnap Franciaország, hétfőn ismét munka. Az egészet csak álmodtam. Gyönyörű álom.
Tokaj Galéria
Hogy miként kerültünk Tokajba, azt már ilyen távoli időből nem tudom megmondani. Tény viszont, hogy felkértek bennünket, hogy a Tokaj Galériában megrendezett akvarell kiállítás megnyitóján játsszunk néhány dalt. Ne haragudjon a kiállító művész, de sajnos az Ő nevét sem tudom felidézni. Egyszóval megérkeztünk a Galériába. A feladat az volt, hogy a megnyitóbeszéd után néhány megzenésített verset adjunk elő. A műsor nagy tetszést aratott, a gratulálók között egyszer csak megjelent, pontosabban odatámogattak egy nagyon-nagyon öreg nénit. Biztos, hogy kilencven felé közeledett. Olyan volt, mint a filmekben a "békeidőkből" egy nagyon szép néni, akiért virágkorában valószínűleg bomlottak a gavallérok. Egyszóval odajött hozzánk, kezet fogott velünk, és fiatalos csillogással a szemében, bár kicsit reszkető hangon csak annyit mondott: "Gyönyörű volt. Maguk nagyon boldog emberek lehetnek."
Vasarely kiállítás-megnyitó
Silling Tibivel Csepei Tibor tanár úrhoz jártunk gitárt tanulni, pontosabban Ő vezette azt az iskolát, amit akkoriban Jazz Akadémiának hívtak. Mi klasszikusgitároztunk amit nem Ő, hanem az általa foglalkoztatott külsős oktató tanított. Természetesen azonban ugyan úgy kezelt minket, mint a saját tanítványait, gyakran találkoztunk, Ő tartott nekem például ritmus órákat, zeneelméletet, és más hasonló dolgokat.
Tudta, hogy van a Szélrózsa, és mivel igyekezett a tehetségesebb, produkcióval rendelkező növendékeit felléptetni, kettőnkön keresztül a Szélrózsával is ez volt a szándéka. Ezekkel a fellépésekkel demonstrálta lényegében az Akadémiát, az oktatás színvonalát, miközben a növendékeket is népszerűsítette.
Akkoriban lelkes Vasarely gyűjtő volt, ismerte is a művészt, és országszerte kiállította az általa hitelesített másolatokat. Így történt, hogy meghívta a Szélrózsát a debreceni kiállítás megnyitójára, hogy a hivatalos ceremónia és az Ő hawai -i zenét játszó zenekarának fellépése után adjunk egy teljes, közel egy órás koncertet.
Dara Vili akkor kapta meg a jogosítványát, és vett egy használt Zsigulit, de még soha sem volt vele hosszabb úton. A kalandot még tetézte, hogy igen kemény tél volt, hatalmas hó az utakon, mi pedig határtalan bátorságunkat, fiatalos lendületünket így is bizonyítva nekiindultunk Debrecenbe.
Izgalmas utazás volt, csúszott az út, rutintalan a Vili, nem lehetett gyorsan menni, telt-múlt az idő és mi még a cél közelében sem voltunk. Már javában elmúlt este nyolc, -a program kezdési időpontja,- amikor felcsillantak Debrecen fényei, és mire megtaláltuk a helyszínt, túl voltunk a fél órás késésen. Szakadó hóesésben, télikabátban, kesztyűben, sapkában, szélviharban kipakoltuk az autóból rettenetes mennyiségű és terjedelmű hangszerparkunkat, és a szemünk előtt lebegő mellékhelyiség, és forró tea reményében, hóba takaródzva, megfagyva, málhás szamárként beléptünk a Művelődési Ház kapuján.
Már nagyon vártak minket. Egy lelkes népművelő a színházterem csukott ajtajához kalauzolt, ujját a szájához emelve csöndre intett, majd kinyitotta az ajtót. Ez a nézőkkel zsúfolásig telt színházterem színpaddal átellenben lévő ajtaja volt.
A színpadon Csepei tanár úr és zenekara éppen befejezte a dalt. A kinyíló ajtó fényében meglátta a Szélrózsát, odalépett a mikrofonhoz, és harsányan bejelentette: " És most kedves közönség, következik a Szélrózsa együttes." Ezzel szépen, méltóságteljesen, egy fél pillantás alatt üresen hagyták a színpadot.
Képzelhetik! A málhás szamarak keresztül bukdácsoltak az egész termen fel a színpadra, levetkőzték havas téli felsőruházatukat, és azon fagyottan, dideregve, vegetatívan terhelve, jéghideg hangszerekkel igyekeztek mihamarabb műsorkész állapotba keveredni a mindenen csodálkozó, ámbár türelmes közönség szeme láttára. A korszakra jellemzően mindez nem vont le a produkció értékéből. Amíg mi azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk, a publikum jól szórakozott. Ma már úgy gondolom, hogy ez is a Szélrózsa edzéstervének egy fontos mozzanata volt.
Nyíregyházi tanítóképző
Abban az évben furcsa volt az időjárás.
A zenekar meghívást kapott a Nyíregyházi Tanítóképző Főiskolára. Gyönyörű napfényes, igazi tavaszi idő volt a fellépés napján, örültünk, hogy kellemes utazásban lesz részünk. Amikor este hat körül a Főiskolához értünk, még javában világos volt és verőfényben, egy szál rövid ujjú pólóban pakoltuk a hangszereket, kivéve Kurucsai Lacit, aki mindig flanelingben járt, Ő felgyűrt ujjal üdvözölte a meglepően nyárias koraestét, amely márciusban nem éppen természetes.
Miután lejátszottuk a műsort, és társadalmi életet éltünk a frissen szerzett rajongólányokkal, úgy döntöttünk, hogy ideje hazaindulni, hiszen messze van még Budapest. Könnyedén cseverészve vonultunk le a lépcsőn, a kijárat felé. Dara Vili ment az élen, Ő nyitotta ki az ajtót, de éppen csak kikukkantott rajta, és már csukta is vissza. Mindannyian kérdően néztünk Rá: -mi van? Mire Ő ezt válaszolta: -nem ezen a kapun jöttünk be.
Ezen mindenki elcsodálkozott, mert az épületnek ez volt az egyetlen be- és kijárata. Közösen nyomtuk le a kilincset, és az elénk táruló látvány magyarázatot adott az előbbi furcsa megjegyzésre.
Kinn az utcán ugyanis hatalmas pelyhekben esett a hó, szinte térdig gázoltunk benne. Az autókat betakarta, hogy mind egy-egy hókupacnak látszott, ha nem tudtuk volna, hova parkoltunk, le kellett volna minden közelben állóról seperni a havat, hogy megtaláljuk a miénket. A gyönyörű nyárias tavaszból néhány óra alatt csodálatosan csillogó tél lett, és mi ott álltunk trikóban, egyetértve Vilivel, hogy nem ezen az ajtón jöttünk be. Ha visszatekintek az utóbbi éveimre, a magam számára ennek a kis történetnek szimbolikus jelentése van. De ebbe most ne menjünk bele.
Izsáki élmények
A SOTE egyik gólyatábora évről-évre az izsáki Platter Telepen volt, és mi a Szélrózsával többször is felléptünk, mint a SOTE zenekara. Amikor először mentünk, még gyalogosan jutottunk oda, és nem is együtt, kit ahogy az ideje, és munkahelye engedett, úgy érkezett meg. A lényeg csak az volt, hogy a fellépés idejére mindannyian ott legyünk. Én egy szál gitárral utaztam Kecskemétről. Felszálltam az onnan induló kis piros vonatra, ami Izsákra ment és már az út legelején élénken érdeklődtem, hogy hol kell leszállnom. Sajnos azonban senki sem tudott felvilágosítást adni. A vonat éppen egy póznánál álldogált, amikor megláttam rajta a feliratot, amit kerestem, csak annyi időm volt, hogy leugorjak róla, és ott találtam magam egy paraszt bácsival, kettesben az Alföld közepén. Kérdésemre, hogy hol is van a Platter Telep, a távolba mutatott, hogy arra a fák mögött. Mint később kiderült, közel két órányira volt, valóban a fák mögött. Minden relatív.
A koncert az éjszakába nyúlt, mi pedig másnap mindannyian dolgozni mentünk, így még éjjel kettő körül elindultunk hazafelé. Az első piros vonat Kecskemétre reggel öt órakor ment, addig -kétórai gyaloglás után- kinn ücsörögtünk a vonatmegálló egyetlen padján, cseverészve a bennünket hűségesen kikísérő lányokkal és csodálva a napfelkeltét. Azon a napon nem sokat tettünk hozzá a szocializmushoz.
Szélrózsa Klub 1
Helyszín a SOTE tulajdonában lévő klubhelyiség a Baross u. 28. számú házban. Ez volt a Szélrózsa első Klubja. Működtetéséhez rengeteg segítséget kaptunk, többek között anyagi támogatást is. (Hálával gondolok vissza Mann Lajosra.)
Plakátokat készíttettünk, és esténként- lelkesen, felosztva magunk között a város fontosabb gócpontjait- kiragasztgattuk a hirdető oszlopokra, táblákra, lámpaoszlopokra. Nagy dolog volt, hogy programjaink megjelentek a Pesti Műsorban. Terjesztettük a rádióban, meg ahol csak lehetett. Biztos vagyok benne, hogy a Szélrózsa ismertségéhez a Baross utcai Klub nagyban hozzájárult.
Akkoriban még nem sok ilyen volt, tehát az emberek felfigyeltek. Annál is inkább, mert a Klubban nem csak mi játszottunk, hanem a filmvetítéseken, játékokon, és vetélkedőkön kívül az akkoriban ismert, a Klub és a mi szellemiségünknek megfelelő művészek is felléptek, természetesen olyanok, akiknek produkciója befért a 50-60 néző befogadására alkalmas, viszonylag kis színpadtérrel rendelkező helyre. Vendégünk volt például a Kaláka együttes, Nagy-Bandó András, Maksa Zoltán, a Solaris együttes, Sebő Ferenc, Dolák-Saly Róbert és még sorolhatnám. A műsorok szüneteiben az olcsó büfében teát, sört és szendvicset fogyaszthatott a publikum.
Nagyon jól ment a Klub. Mindenki erejéhez mérten dolgozott benne, sőt a barátok, ismerősök is beszálltak érezve és átérezve azt, hogy itt most valami nagyszerű dolog történik.
Évekkel a klub bezárása után is (nyolc-tíz évvel később) összefutottam olyanokkal az utcán, olyan ismeretlenekkel, akik jártak a Klubban. Megszólítottak és elmesélték, hogy milyen fontos volt számukra, mennyi mindent jelentett. Hogy milyen kár, hogy már nincsen, és hogy soha nem felejtik majd el. Azt hiszem ennél többet nem is kívánhat az ember.
Szélrózsa Klub 2
Miután megszűnt a próbalehetőségünk a SOTE -n, a Mária utcában, rövidebb vándorlás után székhelyünk átkerült a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola kollégiumába. (Köszönjük Leszt Tamás.) Ebből következett, hogy a zenekar második Klubja is itt indult el.
Szervezési koncepciója, anyagi támogatottsága hasonló volt az elsőhöz, itt azonban a helyben lakó kollégistákra is számítani lehetett. Ez egyben azt is jelentette, hogy kevesebb volt a külsős néző, és több a helyi, illetve más kollégiumokból érkező diák. Bár ezt a Klubot is nagyon szerettük, és nem kevesebb élményt adott, mint az első, talán éppen sorrendisége miatt kevesebb Klub élményem maradt. A kollégiumban lakók között azonban olyanokat ismertem meg, akik akkoriban fontos szerepet kaptak hétköznapjaimban, barátok voltak, és azóta is fel-felbukkannak felidézve a csodálatos éveket.
A Szélrózsa felbomlása ugyancsak a kollégiumban indítottuk be Pierrot barátommal a Skatulya Klubot, amely több éven át igen nagy ismertséggel és népszerűséggel működött.
Gyerekműsor Detre Annamáriával
Nem nagyon akartam műsort csinálni gyerekeknek. Öntudatosan úgy véltem, hogy én azért zenélek, hogy felnőtteknek játsszak, nem pedig gyerekeknek. Volt ebben valami nagyképű lenézés is az ilyen műsorokkal kapcsolatban, nem tartottam komoly dolognak, művészinek, igazi zenészi feladatnak. Ma már tudom, hogy gyerekeknek játszani talán nehezebb, mint felnőtteknek. A gyerekek őszintén jelzik, ha nem tetszik valami, ha unalmas a műsor. Tudni kell egy órán keresztül fenntartani a figyelmet, miközben értékeket igyekszik a zenész közvetíteni, tudni kell játszani és játszatni, és még számtalan dolgot ahhoz, hogy a gyereknézők, a pedagógusok, a szülők és a szervezők egybehangzóan elmondhassák, hogy egy igazán jó gyerekműsort láttak.
Gyerekeknek játszani különleges élmény, melyet először a Szélrózsával tapasztalhattam meg, engedve a zenekar nyomásának. A közösség nevelő és kényszerítő ereje hatott, amikor az akkoriban közismert Detre Annamáriával megkezdtük közös gyermekműsorunk próbáit.
Detre híres volt a Palacsintás király című filmben játszott főszerepe által. Így azután a műsor is úgy kezdődött, hogy bejött és a gyerekek közreműködésével palacsintát sütöttek, természetesen csak képzeletben. Azután jöttünk mi, és közösen, dalokkal folytattuk a játékot.
Silling Tibi ebben a műsorban nem vett részt. Ennek az volt az oka, hogy nagyon sokat játszottunk, és főként napközben, amit Ő az orvosi elfoglaltságai mellett nem tudott volna megoldani. A műsor beindulásának évében történt meg az, hogy decemberben több, mint húsz fellépésünk volt. Játszottunk, pakoltunk, utaztunk, játszottunk, pakoltunk, utaztunk, csak erre emlékszem. Soha még nem untam úgy műsort, mint akkor.
Sosem számoltam össze, hányszor adtuk elő összesen ezt a programot Detre Annamáriával. Az utolsó fellépés -ha jól emlékszem- Debrecenben volt, akkor Detre és a zenekarból főképpen én meglehetősen összerúgtuk a port, de erről nem kívánok bővebben írni. Az idő amúgy is elsimítja a történteket, és ma már ennek nincs is jelentősége. Tény, hogy én kiszálltam, a Szélrózsa pedig Detrével és Dara Vilivel az élen újabb gyerekműsort állított össze, melyben már a Tibi is részt vett.
Számomra azok az évek, azok az előadások a nagy tanulást jelentették. Megváltoztak a gyerekműsorokkal kapcsolatos elképzeléseim, és kialakultak azok a legfontosabb irányelvek, amelyeket ma is követek egy-egy összeállítás készítésekor és előadásakor. Amikor gyerekeknek játszom, gyakran eszembe jutnak azok az idők.
Lemezfelvétel -1987
Ha mondhatom ezt így, a szakma nagy öregeihez sorolhatom magam legalábbis olyan szempontból, hogy azok közé tartozom, akik még részt vehettek a számítógép nélküli világban hangfelvétel készítésén, melynek végeredménye bakelit lemez lett. Erre igen büszke vagyok, nem mintha egyedül az én érdemem lett volna.
Akkoriban a Kaláka együttesből a Grillus Danival beszélgettem, aki azt mondta, hogy "ma ezt a versmegzenésítést három zenekar csinálja profi módon. A Kaláka, a pécsi Szélkiáltó és a Szélrózsa." Mi sem természetesebb, hogy eme szakmai elismerésen felbuzdulva komoly erőfeszítésbe fogtunk, hogy lemezt készíthessünk.
Lemezt készíteni nagy dolog volt, nem úgy, mint most. Manapság elég, ha pénzed van hozzá. Kibérelsz egy stúdiót, (ha esetleg otthon nem tudod rögzíteni a "duc-duc" gépzenét,) azután saját költségen CD -t gyártatsz, (borítóval kb. 500.-Ft/db,) majd vagy kötsz egy szerződés egy terjesztő céggel, (ha ismert vagy, netán a népnek tetsző zenét csinálsz,) vagy eladod a koncerteken kézből 3000.-Ft/db áron. Természetesen tisztelet a kivételnek és a szűk rétegzenét játszóknak. Nekik ez a világ külön utakat jelölt ki. de térjünk vissza a Szélrózsa lemezhez.
Akkoriban ez úgy ment, hogy be kellett adni egy zenei mintát, azaz demo felvételt a Hungaroton megfelelő hivatalába, majd várakozni. Hozzáértő emberek meghallgatták az anyagot, és egy szakmai ülésen döntöttek arról, hogy készüljön-e lemez, vagy kislemez (ma úgy mondjuk, hogy maxi CD) vagy sem. A mérlegelésben szerepet játszott a zenekar ismertsége, zenéjének színvonala, a produkció kulturális értéke, esetleg politikai hatásai, (a mi esetünkben ilyenek nem voltak,) és valamiféle gazdasági, valamint marketing megfontolások. Mindezek közel sem voltak olyan kemények mint ma, hiszen a Hungaroton egyeduralkodása azt jelentette, hogy az emberek bíztak az általa kiadott produkciókban, és mivel kellő reklámmal tudomásukra is jutott a megjelenés, valamint megfizethető volt a lemásolhatatlan bakelitek ára, ezért megvásároltak a lemezeket.
Egyszóval nagy dolog volt, hogy szerződést kötöttünk egy lemez elkészítésére. A felvételeket az akkor még fénykorát élő Rottenbiller utcai stúdióban készítettük el, Péterdi Péter zenei rendezésével és Horváth János hangmérnök segítségével. Vendégzenészeket is hívtunk. Közreműködött az akkori Budapest Ragtime Band Lukácsházi Győzővel, Laár András, és Lengyelfi Miklós a KFT -ből, Lippényi Gábor, és Pancser-Lantos István. A lemezanyagot Tarján Tamás szerkesztette össze.
A felvételeket többsávos technikával készítettük el. Mai füllel is érdekesnek, és izgalmasnak tartom. Nem is a hangzást, hiszen az az akkori ízlés és technika szerint készült. Inkább azt, hogy határozottan érezhető a zenekar azon törekvése, hogy megőrizze a verséneklés hagyományait mégis némiképpen szakítva azokkal új utakat keressen, újszerű és szokatlan megszólalásokat, miközben szem előtt tartja a legfontosabbat, a verset.
Nem mondom, hogy ma is így képzelek egy verses lemezt, vagy hogy ugyan így csinálnék -ha rajtam múlna- egy új Szélrózsa lemezt, de nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy amit akkor éreztem, ahogyan akkor dolgoztunk ma is felsejlik a lelkemben, amikor kezembe fogom az első és egyetlen lemezét a Szélrózsának, zenei pályám egyetlen nosztalgikus bakelitjét.
Kirepülés
Részesei voltunk egy olyan kísérletnek, amivel kevés zenész dicsekedhet. A Magyar Rádióban működött egy kísérleti zenei stúdió, ahol igazi kvadrofon felvételeket készítettek.
Amikor az ősidőkben megszólalt a rádió, egy hangszóróból szólt az egy sávra felvett mono felvétel. Ez egy pontszerű hangzás volt a térben. Később két sávra, két mikrofonnal vettek fel, mely két hangszóróból szólalt meg, lefedve az előttünk lévő sík (úgy kell elképzelni, mint egy vetítő vászon) egy vízszintes vonalát, és már sztereóban hallgathattunk zenét. Kísérletező emberek kitalálták, hogy mi lenne, ha nem csak előttünk jobbra és balra, hanem mögöttünk jobbra és balra is differenciált hang szólalna meg. Így csak egy vízszintes síkban ugyan, de teljes 360 fokban jelentkezne a hangélmény. Megjegyzem ennek továbbfejlesztéseként jöttek létre a mai mozirendszerek, házimozi hangzások. A négy hangszórós hangzáshoz négy sávra kell felvenni és négy mikrofont kell használni.
A Kirepülés egy görög szerző darabja volt, akit Zambelis Spirosnak hívnak. Mivel nem találtam meg emlékeim között leírva a nevét, ha helyesírási hibát vétettem, elnézést kérek minden érintettől. A Szélrózsát felkérték, hogy a magyar vonatkozású részek zenéjét írja meg és játssza, míg a Sirtos együttes a görög zenéket készítette és adta elő.
A zenei felvételek a már bemutatott kvadro technikával készültek úgy, hogy a zenekar hangerő arányait a hangszerek és a mikrofonok távolságának változtatásával állították be. Mondhatom, nagyon izgalmas volt az egész. Markovics Ferenc volt a zenei és irodalmi rendező, hihetetlen effekteket talált ki.
Amikor a felvételeket befejeztük, az utómunkák végeztével a teljes anyagot egy sötét lehallgató szobában élveztük végig. Nem tudom elmondani, mit jelentett az a hangzás az addig csak sztereót hallott füleim számára. Milyen döbbenetes volt, amikor a történet nem előttem, hanem körülöttem játszódott, szinte résztvevője voltam. Ma már ez nem szokatlan, de akkor ez fantasztikus volt.
Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy mindennek mi értelme volt, hiszen az anyagot otthon a rádióhallgatók nem élvezhették teljes értékűen. Ebben téved a kishitű. A rádiósok ugyanis kitalálták, hogy a Bartók és a Petőfi rádión egy időben sugározzák. Az egyiken a kvadrofon anyag első jobb és bal, a másikon a felvétel hátsó jobb és bal információját. Így (és ezt a rádióújságban le is írták,) ha barátok, szomszédok, stb. egy helyre hoztak két hasonló sztereó rádiót, az egyik és másik hangszórópárját megfelelően elhelyezték, valódi kvadrofon hangzást élvezhettek. Zseniális! A produkció valamilyen díjjat is nyert és éveken keresztül a Rádiósnapon adásba került.
Markovics Ferinek köszönhetem egy veterán rádiós legenda, Szabó Éva (valamikori nevén Nikollin Éva) megismerését és barátságát. Sajnos nyugdíjba vonulása után néhány évvel autóbalesetben elhúnyt. Emberségét, örök tenniakarását, a világról alkotott elképzeléseit, verseit, rekedt hangját, gyönyörű gyerekműsorainak emlékét örökre megőrzöm.
AZ UTOLSÓ IDŐK
Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért hagytuk abba a Szélrózsát. Nehéz erre egyértelmű választ adni, én nyilván másként gondolom, mint a többiek. Azt hiszem elfáradtunk, miközben a dolgok is megváltoztak körülöttünk. Egyre kevesebbet próbáltunk, hiszen a dalokat már álmunkban is tudtuk. Csökkent a felnőtt fellépések száma, meguntuk a klubozást, és egyre kevesebb klub volt, ahova kellett volna a zenénk. Csökkent a gyerekműsorok száma is, és lassan elég volt egymásból. Indulatainknak nem kedvezett az egyre nehezedő piaci helyzet. Elmúltak a zenei ötletek, a lelkesedés, nem láttunk előremutató utat.
Utolsó összejövetelünk a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kollégiumában volt. Ültünk egy ebédlőasztal körül és vártuk, hogy melyikünk mondja ki. Szomorú volt. Igyekeztünk tárgyilagosak lenni, és igazságosak a hangszerek elosztásánál. Nem volt semmi veszekedés, azt hiszem mindenki átérezte, hogy a Szélrózsa egész működése méltóságteljesebb és fontosabb annál, mintsem hogy haraggal váljunk el.
Szerte sodort bennünket az élet. Kurucsai Lacival azóta sem találkoztam. Talán ma is lifteket szerel. Dara Vili a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán dolgozik, számítástechnikai guru, és nemrégiben zenekart alapított Strófa néven. Silling Tibivel nem sokkal a szétválás után újra el kezdtünk együtt zenélni. Új gyerek és felnőtt műsor, Radnóti irodalomóra, Simon és Garfunkel dalok, egy verses kazetta és egy verses CD megjelenése, stb., de ez egy másik mese. Milyen furcsa. Emlékeznek rá? Vele kezdtem a Szélrózsa előtt, és Ő maradt utoljára a zenekarból velem? Vagy én maradtam Vele?? Már nem zenélünk együtt, az orvosi hivatása mellett a Strófa trió tagja. Egyszer régen azt mondta, hogy mi annyira különbözőek vagyunk, hogy ha nem kötne össze a Szélrózsa, még telefonon sem keresnénk egymást. Igaza lett. Biztos vagyok azonban abban, hogy ha bármelyiküket felhívnám, ott folytatnánk a beszélgetést, ahol 1990 -ben abbahagytuk.
ZÁRSZÓ
Ahogy írtam a történeteket, egyre újabbak és újabbak jutottak eszembe. Na még ezt is, meg azt is leírom, gondoltam magamban, azután megálljt parancsoltam közlési vágyamnak. Azt a tíz évet nem lehet leírni, és valószínű hogy a tisztelt olvasót sem érdekli a dolog ilyen mélységig. Csoda, ha már ezt is végigolvasta. Remélem azonban, hogy képet alkothatott arról az élményanyagról, azokról az érzésekről, átélésekről és megélésekről, melyeket mindenképpen át szerettem volna adni. Mint említettem ez egy kicsit korrajz is. Egy olyan koré, amire szeretettel és sóvárgással gondolunk vissza, de nem is kell ezen csodálkozni, hiszen a fiatalság évei bármilyen jó, vagy rossz élményeket hordoznak magukban, mindig szép emlékeket jelentenek.
Én ma is -talán éppen a történtek miatt- fiatalnak érzem magam, és már tudom, hogy ez nem attól függ, melyik évben születtem. Mindezek megírására nem a nosztalgikus sóvárgás, hanem a teljesség igénye késztetett, miközben hangsúlyozom, hogy az írás a teljesség igénye nélküli, mert teljessé sosem válhat. Mégis talán valakinek, valakiknek, hozzátehet az életéhez, felidézheti emlékeit, fontos lehet. Nekem minden esetre fontos. Az életem egy szelete, amire -ha az összes szelet elfogy majd,- kellemes szájízzel gondolok vissza.
2004 Budapest