Wesselényi u. 57.
Hajnali akvarell
Egy másik világ
Válassz engem
Fohász
Cím nélkül
Freskó
Az én színeim
Vallomás
Ragozás...Vigyázz!
Utóirat
Hívlak és küldelek
Valaki vár
Hallgassa meg a CD-t!
(A lap külön ablakban nyílik meg.)
Hajnali akvarell
Távoli harang kondul a háztetők felett,
a ködben szétgurult,
a hajnali pára kacagó gyöngysor
az autók ablakán.
Kezébe szorítja lepedőnket a kénytelen ébredés,
s bár gyönge a karja még,
egy mozdulattal kiborít minket az
álmok csöndjeiből.
Refrén:
Ez az egész oly különös,
ez a korai fénysugár,
meg a lebegő utcazaj,
amikor jóreggelt kíván.
Játszani hívogat
a kávé az asztalon,
meg a szomszéd rádió,
amikor ismeretlenül
jóreggelt kíván.
Néhány sietős lépés koppan a nedves köveken,
ahogy oly sok éve már
útnak indult a megszokás,-
döcögő villamoson.
S amerre jár, varázspálcát zörget a lámpavason.
Élni rezdül a város,
s életre kelti a vad rohanást bennünk,-
nap-nap után.
Refrén.
Egy másik világ
Összesimulnak a szavak, a rímek,
amikor ezt a verset írom.
Maszatos arcok a lámpafényben,
mozdul a kezem az üres papíron.
A szobámban álltok százan, ezren,
aprócska helyiség, -ki hitte volna.
Keresek valakit a nagy tömegben,
aki hinne nekem és értem szólna,
hinne nekem és értem szólna.
Refrén:
A többre vágyók életét élem,
osztozunk vizen és kenyéren,
ma ez jutott, még csak ez jutott...
Pár szem morzsa az asztalon,
egy el nem érkezett alkalom,
ma ez jutott, még csak ez jutott...
Adtam én is, ha adni kellett,-
koldusok közt gazdag a szegény.
Amiben bíztam és amit hittem,
nem volt más, csak tétova remény.
Őrültnek néz engem a világ,
mert máshogy gondolom, mint a többi,
de magamat azért fel nem adom,
a kezeim nem hagyom összekötni,
mégsem engedem összekötni.
Refrén.
Nézlek Titeket a lámpafényben,
ismerősnek tünnek az arcok.
Valahol messze, de egyre közelebb,
hallom, szólnak a szívharangok,
s a szívben izzó lélek a parázs,
óvjuk a melegét évek óta.
Jó azt tudni, hogy nem vagyok egyedül,
ha kitörne rajtam a bolondóra,
ha kitörne rajtam a bolondóra.
Refrén.
Válassz engem
Válassz engem társadnak az úton,
ha valakit végül választanál.
Együtt megyünk, együtt barangolunk,
és kérlek, ne szólj, hogyha nem kell.
Válassz engem titkos, hű barátnak,
ha valakit végül választanál.
Olyan bolond úgyis ritkán akad,
aki megszólalna érted.
Refrén:
Látod, ez az egész egy gondolat,
egy részegítő, szikrázó lebegés,
egy szárny, ami megmaradt és átnyújtom neked,
ha eladod érte a lelkedet.
Látod, ez az egész egy izgalom,
egy reménykedés, ami bennem él,
egy vágy, hogy egyszer majd ördögi láng legyek,
ha eladod nekem a lelkedet.
Válassz engem minden védelemre,
ha valakit végül választanál.
Őrizném a szívedben az álmot,
és kérlek, ne szólj, hogyha nem kell.
Válassz engem izzó szerelemre,
ha valakit végül választanál.
Olyan bolond úgyis ritkán akad,
aki meg is halna érted.
Refrén.
Coda:
Látod, ez az egész egy próba volt,
egy igazán meglepő beszélgetés.
Én csak kérdezek, a választ sohase hallom,
de érzem, itt belül érzem...
Fohász
Adj még nekem harmatfényű tiszta hajnalt.
Adj még nekem!
Munkáskedvű, harsány napot, csöndes estét
adj még nekem!
Adj még égbe nyúló fákat. Tavat, folyót,
kékre kéket,
büszke sziklát, szikla mélyén
hűvös barlangmenedéket.
Adj még várost, énekszóval, házat, udvart,
színes kertet,
parki sétát, árnyas padot,
ahol anyám megpihenhet.
Refrén:
Karjaimmal átölelném,
szép szavakkal dédelgetném.
Védeném, hogy baj ne érje,
béke lenne, áldott béke.
Adj még nekem bűneimre megbocsájtást.
Adj még nekem!
Szenvedésre vígasztaló reménységet
adj még nekem!
Adj még erőt újra tenni, jóvátenni
vétkeinket,
társat, havert, jóbarátot, kézfogást
és vad szerelmet.
Refrén.
Cím nélkül
Ha az árnyékom köszönés nélkül végleg elhagyott,
Ha lépéseim nem rajzolnak süppedt lábnyomot,
Ha tükörbe nézek, s azt látom, hogy nem vagyok jelen,
Mert őt, aki onnan rám figyel, őt nem ismerem.
Akkor csillagok között, vagy a felhők felett
Mesevilágba hajszol a képzelet.
Ilyenkor messze indulok, száll a csónakom,
Az Óperencián utazom.
Refrén:
De mégis, mégis a földön élek
és mindíg visszatérek,
(mindíg visszatérek,)
Hiszen én is, én is a földön járok,
de ilyen csodát még nem láttam,
Ez eltaszít és magába zár...
Ha számon kérik a bűnömet, amit nem követtem el,
Ha kérdésemre nem figyelnek, senki nem felel.
Ha kiáltásom ellenére túl csendes vagyok,
Ha hamis a húr a gitáron, amit A-ra hangolok.
Akkor álmodozni kell, hogy könnyű legyek,
Mikor Csodaországba röpít a képzelet.
Ilyenkor varázsszônyegen, vagy tündérszárnyakon
Az Üveghegyen túl utazom.
Refrén.
Titok, kérlek ne mondd el senkinek,
De van egy hely, ahova olyankor megyek,
Ha ketté szakad a szál...
Ha nincs nagyobb pohár...
S ha úgy érzem, hogy nem hiányzom már...
Freskó
Szaladunk egymás kezét szorítva,
szemünk lehúnyva, fújja a hajunk a szél.
Vadul remegő búzaföldeken
vihar söpör és lassan leszáll az éj.
És lemondva végül az otthoni ágyról
zihálva állunk, saras ruhánkból
apró patakban, lassan folyik a víz.
S amíg az arcunk fehérre mossa,
templomi csöndben angyalokká leszünk.
Kupolák öblén szárnyal a vágyunk,
az idő útján időtlenül repülünk.
És aratják lenn a búzamezőket,
hideg az ősz, a kopasz vidéket
apró pihékkel öltözteti a tél.
Fenn a kékben mozdulatlanul
nézzük egymást, nézzük, hogy olvad a hó.
Szerelmes szavak hajnali réten,
érik a nád és madarat ringat a tó.
S újra a nyár, ez a vihart idéző,
zsiványkodó és csodát remélő,
észrevétlen az őszbe emészti a tűz.
Így múlnak egyre-másra az évek,
keskeny az út és csöndesen vezet hazafelé.
Hajlott a hát és öreg a szív is,
sötét ruhába öltözve ülnek a kapu elé,
de a szemekben izzó hajdani vágyak
ajtót mutatnak az esti magánynak,
a félhomályban gyertya lángja ég.
Látod, lassan eltűnik minden,
csak mi ketten nem öregszünk.
Ki tudja, milyen rég figyeljük
e különös világ változását.
Keretben élünk fenn a falon,
valaki néha ránk néz lentről,
s időnként egy darab papírra
egy-egy mondatot tétován leír.
Az én színeim
Nem értem ezt a képet, mégis kedves nekem,
nem értem, hogy mi kényszeríti símogató kezem.
Hozzáérek lágyan, talán akad még remény
és egyszer befogad ez a festett költemény.
De ujjaim nyomán a szépen megrajzolt világ
zűrzavaros lesz, mégis hiszem, csak így tovább.
És árkok nyílnak végig, ahogy a körmöm elhalad,
összefolynak a színek, csak kérdőjel marad...
Hol az a sárga az igazán szép,
hol az a zöld és mi ez a kék?
Az én színeim, ahogy a világot látom.
Ez a szivárvány minden igazam
és minden hazugságom.
S ahogy ülök a vászon előtt,
lassan életre mozdul a kép,
egy alak a festményből hirtelen kilép,
leül mellém, felém fordul,
nézd, ez én vagyok, ez már a múlt.
Új vásznat terítek a régi helyére már,
eljövendő színeimre, fényeimre vár.
S boldog vagyok, hogy végre nekem készül a kép,
s azt mutatja majd, amit látni szeretnék.
De meglepődve érzem, hogy bizonytalan vagyok,
s érzem azt is, most az egyszer nem hazudhatok,
de túl sok az emlék és a régi gondolat,
és túl sok a volt, ami után csak kérdőjel marad...
Hol az a sárga, az igazán szép,
hol az a zöld és mi ez a kék?
A palettán görcsös az ujjam, az ecset föl-le jár.
Fekete és fehér között néha meg-megáll.
S ahogy ülök a vászon előtt,
lassan életre mozdul a kép,
egy alak a festményből hirtelen kilép,
leül mellém, felém fordul,
nézd, ez én vagyok, azt hiszem...
Vallomás
Veled alszom és Veled ébredek,
valahányszor álmodozom.
Olyan ez, mint a hajnali remegés,
ahogy végigszalad az arcomon.
Zajaimmal megkeserítelek,
túl hangos a szívdobogás.
Menekülnék,-hidd el,-de az vagyok,
ami lángban a féktelen lobogás.
Hiába bújtatod el Magad,
mindennap megtalállak,
lehajtom fejem és megjelensz,
ne félj így senki se láthat,
ne félj így senki se láthat.
Érezned kell amit mondanék,
oly erős a vágyódásom.
Utol ér ez az üzenet, átlebeg
időn és távolságon.
Úgy néznek a régi barátaim,
azt kérdik, mit nevetek.
Nem hinnék úgyse, ha mondanám,
hogy Veled alszom és Veled ébredek.
Ragozás...Vigyázz!
Nekem is jár egy dal, ami rólam énekel.
Neked is jár egy vers, amitől boldogabb leszel.
Neki is jár egy szó, amit oly régóta vár,
egy hang, amitől tágul a láthatár.
Nekünk is jár a szép, amit kapni volna jó.
Nektek is jár a gondolat, a "ki nem mondható".
Nekik is jár egy mozdulat, ami folytatást ígér,
egy érzelem, ami több a többinél.
A könnyen osztott ígéretek,- a kőbe vésett várakozás...
Ha elvirágzik a türelem és ha
komolyan várunk még,
ha elhittük, hogy miénk a föld és miénk az ég.
Ha elvirágzik a türelem és ha komolyan várunk még,
ha elhittük, hogy vagyunk a kezdet és vagyunk a vég,
vigyázz...!
A könnyen osztott ígéretek,- a kőbe vésett várakozás...
Nekem is jár egy dal, ami rólam énekel.
Neked is jár egy vers, amitől boldogabb leszel.
Neki is jár egy szó, amit oly régóta vár,
egy hang, amitôl tágul a láthatár.
Nekünk is jár a szép, amit kapni volna jó.
Nektek is jár a gondolat, a "ki nem mondható".
Nekik is jár egy mozdulat, ami folytatást ígér,
egy érzelem, ami több a többinél.
Utóirat
Lassan már nem emlékszem Rád.
Nem hallom az éjszakák szavát,
néha már azt hiszem, ez egy régi film,
vagy egy megkopott regény...
Lassan már nem emlékszem Rád.
Csodálom az elhagyott szobát,
hiányzó tárgyak helyén
a por még meg sem ült...
Refrén:
Halványulnak a fényképek,
meg a furcsa gondolatok,
-és lehet, hogy nem hiszed,-
de én egyre csak írom ezt a dalt,
amit évek óta dúdolok,
s amivel mégis tartozom -Neked.
Tudod, már nem emlékszem Rád.
Homályos, távozó világ.
Időnként meglepő, ha előtűnik
egy régi arc...
Tudod, már nem emlékszem Rád.
Előttem lepréselt virág,
s e néhány sziromlevél
egy régi nyár a papírlapon...
Refrén.
Hívlak és küldelek
Lassan elfelejtek minden szerelmet,
lassan úgy leszek majd, mint a koldusok.
Reszkető szívemben egyre nő a sejtés,
félelemben élek, s megbolondulok.
Tiszta értelemmel elveszítenélek,
bűnös gondolatban szád a számhoz ér.
Tested hűvösében gyáva még a testem,
lázas izgalommal megragadni fél.
Foggal és körömmel védelek magamnak,
mozdulatra bíztat suttogó szavad.
Nyúlok is feléd, hisz bíbelődni vágyom,
de ujjaim között csak az illatod marad.
Űzöm egyre űzöm, vágyom ezt a harcot,
mert ha most időben visszafordulok,
lassan elfelejtek minden szerelmet,
félelemben élek, s megbolondulok.
Valaki vár...
A hosszú út most véget ér,
ezüst fátylát ránk teríti a szürke ég.
A város, ez a bölcs öregember
fáradt arcal, álmos szemmel pihenni tér,
s a ráncok, ezek az utcaráncok
mind kisimulnak, ha az este rájuk hajol,
s a réges-régi ajtófélfák
rései közt a kósza szél dalol, halkan dalol.
Nézem, ahogyan lehunyja minden
szemét a ház, ránk telepszik a nyugalom,
de egy magányos lámpa az emeleten
makacsul táncol, árnyék ébred a falakon.
Szótlanul állsz az ablak elôtt,
messzire nézel, a hajnalt kéred már.
Arcod az üveget érinti lágyan,
üres az ágy a kisszobában, vársz, valakit vársz.
A sóhajod végül elszabadul,
az indulattól reszket a hűvös levegő.
Rohansz a szélben, mögötted gúnyos
a nevetés: "ott megy a megcsalt szerető".
S ha egyszer végre oda érsz, ahol
az igazi házban az ajtó nyitva áll,
ott az egyik emeleten az ablak előtt
valaki téged vár, régóta vár.
S a hosszú út most véget ér,
ezüst fátylát ránk teríti a szürke ég.
A város, ez a bölcs öregember
fáradt arccal, álmos szemmel pihenni tér,
s a ráncok, ezek az utcaráncok
mind kisimulnak, ha az este rájuk hajol,
s a réges-régi ajtófélfák
rései közt a kósza szél dalol, halkan dalol...
Felhívom a figyelmet arra, hogy a versek szerzői jogvédelem alatt állnak, így azok bármilyen, engedély nélküli felhasználása, interneten, vagy egyéb módon történő részbeni, vagy teljes másolása, terjesztése, stb. büntetőeljárást von maga után. A teljes szerzői jog a honlap tulajdonosa, illetve más szerző nevének feltüntetése esetén a feltüntetett szerző birtokában van.