Egy kis eszmefuttatás

Egy kis eszmefuttatás • Közjáték • A zeneterápia • Volt egyszer a Pol-Beat • Argentín tangó • Írország tündérzenéje • A lélek hangja, az udu • Sarod • Az ír duda

Idő kellett ahhoz, hogy azt mondjam magamról: zenész vagyok. Mindenféle civil iskolák mellett végeztem zenei tanulmányaim és sok éven keresztül polgári foglalkozást űztem. Az idő múlásával egyszer csak rájöttem, úgy vonz, olyan mértékben elragad a zene, hogy lehetetlen a mérnökösködéssel párhuzamosan csinálni. Nem úgy működik az agyam, nem úgy látom már a világot, hogy ezeknek a kettős követelményeknek meg tudnék felelni. Eldöntöttem, hogy fordítok az életemen, felvállalva önmagam, ezzel a furcsa mássággal együtt. Azóta mondom azt, ha megkérdik, mivel foglalkozom, hogy zenész vagyok.

Vannak, akik születnek erre a hivatásra, vannak akik -mint én is,- ilyenné válnak. A közös bennünk az, hogy ugyan azt az életformát éljük. Lehet, hogy valaki szakmailag jobb a másiknál, többet tud, sikeresebb, de ha az egésznek a lényegét nem éli meg, nem éli át, nem mondható igazán zenésznek. Szeretném, ha megértenék, hogy nem misztikumot építek. Nem is emelem bármi fölé a zenészséget és nem alakítok szektát, amelynek tagjai felsőbbrendűnek képzelik magukat. De amikor a délelőtt második felében ébredek és éjjel kettőkor fekszem le, amikor fellépés után rakodómunkásnak érzem magam, amikor éjjel, egyedül, vagy néhány zenészbarátommal az országúton autózva hazafelé tartok, akkor bizony sokat gondolkodom ezen. Ez egy életforma.

Nehéz velem -velünk- együtt élni. Környezetünk, a család, a baráti kör, az évek múlásával elfogadja, hogy ilyenek vagyunk. Csendes mosollyal néznek ránk és legyintve mondják, “a művészek már csak ilyenek”. Megértenek és egyben irigyelnek is: "de jó neked, te azt csinálhatod, amit szeretsz." Magunk sem sejtjük, mi az a hajtóerő, az a fanatizmus, amelytől éveken, évtizedeken át képesek vagyunk széllel szemben szaladni, miközben hisszük és elhisszük, hogy igazunk van. Adni akarunk és kielégíteni közlésvágyunkat. Szeretnénk a középpontba kerülni, szeretnénk abból megélni, amihez -úgy gondoljuk,- értünk. Egyszerűen csak jól akarjuk magunkat érezni és ezt az érzést másoknak is át kívánjuk adni. Ezért küzdünk meg először önnönmagunkkal, majd a világgal. Többségünk szerény anyagi körülmények között, de tisztességesen él. Minden pénzét hangszerekre költi, inkább kevesebb ruhát vesz. Az igazi fizetség -a legnagyobb érték- a taps és Fortuna gyermekeként, boldogan éljük át a sikert. Mert a valódi művészet a műfajától függően kisebb, vagy nagyobb fórumon sikert arat. Ezért is mondom, hogy ez egy életforma.

A szerelmeink is furcsák. Sok emberrel ismerkedünk, sok a lehetőség, mégis az igazi társ megtalálása nem egyszerű. A lányok előítélettel és fejüket csóválva néznek ránk. Nem hiszik, hogy mi, zenészek komoly emberek vagyunk, hogy számíthatnak ránk, hogy jó apák tudnánk lenni. Hogy egy fellépés nem arról szól, hogy utána az ember reggelig dorbézol egy ócska bárban, vagy kocsmában, miközben lányok ülnek az ölébe könnyű kalandra várva. Mert ebből mi is ugyan úgy kinövünk, mint bármelyik ember. Szerencsére a zenész sorsa legtöbbször nem magányos sors. És ha éjjel későn hazaérkezik, megértő szavak és ölelő karok fogadják. Ilyenkor tudatosul igazán, hogy bár nem könnyű, mégis igazán szép az élet.

Nehéz és rendkívül összetett "szakma" ez, hiszen a zenészi élet nem csak azt jelenti, hogy mindig a színpadon állok, hanem azt is, hogy például cikkeket írok és még számtalan más dologgal is foglalkozom, ami a zenélésből fakad, vagy annak része. Lehet, hogy izgalommal, bizonytalansággal terhes, de melyik más foglalkozású ember nem küzd ezekhez hasonló gondokkal. Minden mellett azonban ott van az élmény, az adok-kapok, a cselekvés öröme, a bizonyság, hogy mi mindenre vagyok képes, az hogy egyetlen nap sem telik el hiába. Ez valóban egy életforma. Ráadásul felelősségteljes, hiszen a színpadon álló művész értékrendet, viselkedési formát, morális mércét is közvetít egyben és ezt a magánéletében is igazolnia kell. A "rajongók" fürkésző tekintete mindenhova elér, nem lehet állandóan hazudni.

Az ember mindig mérlegre teszi azt, amiben dönteni szeretne. A mérleg egyik serpenyőjében van, ami mellette szól, a másikban, ami ellene. Zenésznek érzem magam és úgy tűnik, ez már csak így is marad. Nagyobb a súly a pozitív oldalon, a mérleg nyelve fejet hajt vágyaim előtt. És az élet megy tovább.