Szaladunk egymás kezét szorítva,
szemünk lehúnyva, fújja a hajunk a szél.
Vadul remegő búzaföldeken
vihar söpör és lassan leszáll az éj.
És lemondva végül az otthoni ágyról
zihálva állunk, saras ruhánkból
apró patakban, lassan folyik a víz.

S amíg az arcunk fehérre mossa,
templomi csöndben angyalokká leszünk.
Kupolák öblén szárnyal a vágyunk,
az idő útján időtlenül repülünk.
És aratják lenn a búzamezőket,
hideg az ősz, a kopasz vidéket
apró pihékkel öltözteti a tél.

Fenn a kékben mozdulatlanul
nézzük egymást, nézzük, hogy olvad a hó.
Szerelmes szavak hajnali réten,
érik a nád és madarat ringat a tó.
S újra a nyár, ez a vihart idéző,
zsiványkodó és csodát remélő,
észrevétlen az őszbe emészti a tűz.

Így múlnak egyre-másra az évek,
keskeny az út és csöndesen vezet hazafelé.
Hajlott a hát és öreg a szív is,
sötét ruhába öltözve ülnek a kapu elé,
de a szemekben izzó hajdani vágyak
ajtót mutatnak az esti magánynak,
a félhomályban gyertya lángja ég.

Látod, lassan eltűnik minden,
csak mi ketten nem öregszünk.
Ki tudja, milyen rég figyeljük
e különös világ változását.
Keretben élünk fenn a falon,
valaki néha ránk néz lentről,
s időnként egy darab papírra
egy-egy mondatot tétován leír.