Nem értem ezt a képet, mégis kedves nekem,
nem értem, hogy mi kényszeríti símogató kezem.
Hozzáérek lágyan, talán akad még remény
és egyszer befogad ez a festett költemény.

De ujjaim nyomán a szépen megrajzolt világ
zűrzavaros lesz, mégis hiszem, csak így tovább.
És árkok nyílnak végig, ahogy a körmöm elhalad,
összefolynak a színek, csak kérdőjel marad...

Hol az a sárga az igazán szép,
hol az a zöld és mi ez a kék?

Refrén:

Az én színeim, ahogy a világot látom.
Ez a szivárvány minden igazam
és minden hazugságom.
S ahogy ülök a vászon előtt,
lassan életre mozdul a kép,
egy alak a festményből hirtelen kilép,
leül mellém, felém fordul,
nézd, ez én vagyok, ez már a múlt.

Új vásznat terítek a régi helyére már,
eljövendő színeimre, fényeimre vár.
S boldog vagyok, hogy végre nekem készül a kép,
s azt mutatja majd, amit látni szeretnék.

De meglepődve érzem, hogy bizonytalan vagyok,
s érzem azt is, most az egyszer nem hazudhatok,
de túl sok az emlék és a régi gondolat,
és túl sok a volt, ami után csak kérdőjel marad...

Hol az a sárga, az igazán szép,
hol az a zöld és mi ez a kék?

Refrén:

A palettán görcsös az ujjam, az ecset föl-le jár.
Fekete és fehér között néha meg-megáll.
S ahogy ülök a vászon előtt,
lassan életre mozdul a kép,
egy alak a festményből hirtelen kilép,
leül mellém, felém fordul,
nézd, ez én vagyok, azt hiszem...